hétvége

És még az is van, hogy berohantunk Gigivel Sződligetre az egzotikus áruk boltjába, vettünk pár füstölőt, amitől hihetetlen módon nincs hányingerem, és vettem Janek macskának is ilyen lézeres játékot, amitől teljesen bepörgött, fel-alá rohangászott utána. Meglepődtem, hogy mennyire okos, mert hamar kapcsolt, hogy az én kezem mozgatja a hal alakú fényt. Megpróbáltam felvenni, de először nagyon sötét lett a kép, másodszor meg a kellő világítás ellenére elfelejtettem benyomni a rec gombot, aztán meg itt hagyott a lökött, megunta.

Az egzotikus áruk boltja után pedig bementünk a kedvenc gödi cukrászdámba. Valami mennyei a kézműves fagyiuk, és nagyon cuki cupcake-ik vannak. Ha arra jártok, nézzetek be, nem fogjátok megbánni.

Szentjános bogár rajzás - és a *harmadik bugyor

Timi barátnőm szólt, hogy most kezdődött a Szentjános bogarak rajása, és lehetőség van ezt a szép látványt megtekinteni. Ráadásul ő egy online felületre szeretett volna megörökíteni párat,  így történt, hogy elindultunk Alcsútdobozra, az arborétumba. Már amikor befordultunk az útra, melynek végén a bejárat volt, sejtettük, hogy nem lesz egyszerű történet. Akkora sor állt már a kapu előtt, mintha legalábbis Freddie Mercury koncertjére érkeztünk volna ( most attól tekíntsünk el, hogy ez lehetetlen) Mivel hármunk közül kettőnknek van sajtóigazolványa, és a kék óra kb 10 perc múlva befejeződött, a sor pedig a haladási sebességet és az embereket számításba véve is kb fél órás várakozást ígért, - ezért, bár ilyet sose csináltam, előrementünk és megkérdeztük, hogy sajtósigazolvánnyal elengednének-e, mert lemaradunk a jelenségről. Hihetetlenül bunkón reagált a nő, megvonta a vállát, őt nem érdekli, álljunk vissza a sor végére, nem fogunk semmiről lemaradni, holnap is lesz rajzás, meg egész héten, szóval akkor jöjjünk vissza legközelebb, ha ennyire türelmetlenek vagyunk. Felajánlottam, hogy természetesen nem ingyen akarunk bejutni, csak kicsit soron kívül, végtére is fotózni jöttünk, amit felhasználtunk volna internetes oldalakon. Erre már nem is válaszolt. Úgyhogy kifizettük a jegyünket úgy fél óra múlva

. Bár hallgattunk volna a belső hangunkra, ami mindannyiunkban ott feszített, mert innentől kezdve még rosszabb lett a helyzet. Csoportos besétálás volt csupán, egy, azaz EGY ember vitt minket, és a csoport kb 100 emberből állt. Láttál már marhaterelést? Amikor 5-6 cowboy összehangolt munkával tereli előre a csordát úgy, hogy össze is tartja? Na akkor képzeld el ezt a cowboyok és az összetartás nélkül.. Bár a nő külön megjegezte, hogy senki ne térjen le az útvonalról,mert eltaposhatjuk a bogarakat, senki nem hallgatot rá. Szerintetek az összes gyerek nem rohant be egyből összefogdosni a világító bogarakat? Volt olyan is, aki a tenyerét összecsapkodva szaladgált a réten, és mi szóltunk rájuk, hogy nem kéne bántani a bogarakat. Harmadszori felszólításra szólt oda a gyerekek apja, hogy "Pistike! ne bántsd a bogarakat! " de még a gyerek hagyján! a felnőtt emberek is utánuk kapkodtak és összefogdásták őket..

Erre eszembe is jutott Madách Imre, Az ember tragédiája műve. Ahol az ember megjelenik, ott kietlen fensík keletkezik..

Álltunk ott, és néztük, ahogy a csorda szétszéled és rombol. Elkeserítő látvány volt. És ekkor megértettem azt is, hogy az állatkertben a kerítés sem azért van kitéve, hogy az embereket védjék a vadállatoktól, hanem éppen fordítva. Így ez az élmény, vagyis maga a kirándulás, ami élmény kellett volna, hogy legyen, egy rossz emlék lesz.

Ezt szerettük volna látni, erről maradtunk le.






*harmadik bugyra, Dante pokla

színeváltozások

Hihetetlen magaslatokat és mélységeket élek meg a napokban. Miközben lépésről lépésre haladok a kis to-do listámon,  valahogyan elfelejtek élni.. Valahogy vicces, hogy vannak emberek, akiknek az a legnagyobb álmuk, hogy legyen egy bmw vagy nem tudom, szóval egy olyasmi, amit akár egy kis hitel felvételével is kétszer alá lehetne húzni és kipipálni. Ezzel szemben az én vágyaim csendben és aprólékosan kopasztanak meg. Ráadásul nem egy fordulósak, hanem mindjárt 3 és abból is az utolsó kettő még két részre van bontva.

Közben pedig képtelen vagyok kikapcsolódni.

Tegnap is Zazie elvitt a Gödöllői kastélyba, megnéztük az időszaki kiállítást és az állandót is, és nekem közben azon járt az eszem a Sisit ábrázoló képet bámulva, hogy vajon neki milyen céljai voltak, és ő mire vágyot igazán?

Aztán ahogyan sétáltunk a parkoló irányába, elénk toppant egy kisfiú. Sugárzó kék szemei voltak, és olyan áthatóan nézett vele. 9 éves forma lehetett tán és nagyon hüppögött.
Segítsünk neki, mert az anyukája nem ment haza a munkából. Már rég otthon kellene lennie, és nem találja, nincs telefonja, az apja romániában dolgozik, testvére sincsen. Ő pedig elindult, hogy segítséget kérjen. Felkísértük a kastélyba, és ott átadtuk a kastély rendészetének. 5 perc múlva hallom, ahogyan a rendőrnő veszekszik vele, hogy " gyere, megnézzük anyukádat a munkahelyén, de ha legközelebb ilyen van, nem hagyod el a lakást! érted? bármi törénhetett volna veled! Ilyet nem csinálunk!"

Úgy sajnáltam szegény gyermeket. Én az ő helyében ugyanezt csináltam volna.. Senki nem ül otthon és vár a jószerencsére.

Voltam megint búvártanfolyamon. Még csak az elméleti oktatás zajlik, ebből is az utolsó metódus, utána még pár uszodai merülés, aztán irány a tenger.

Ugrunk? lebegünk?

Azt nem mondom, hogy minden nap, de azért olyan negyed évente, főleg amikor jó az idő, felhozza, milyen szívesen vinne véghez egy ejtőernyős ugrást. Én annyira nem vágyom arra, hogy valahol magasan olyan gondolatok rohanjanak meg, hogy ha nem nyíilik ki az ernyő akkor palacsinta leszek, de abba belementem, hogy kipróbáluk a súlytalanságot. Sajnos továbbra is ellenáll a bűvárkodásnak, viszont meglátogattuk a csepeli szélcsatornát. Az egész a Csepel művek területén belül található. Nagyon jó a kitáblázás, könnyen oda találtunk. Kedvesen és mosolyogva fogadtak az ott dolgozók. Átöltöztünk, és a csapatfőnök elmagyarázta, hogy mire is készüljünk. Mivel a turbinák hangja elnyom mindent, ezért betanultunk egy pár kézjelet, zsámolyon szimuláltuk a banán pózt, és kellően izgatott állapotban indultunk el A helyszínre. Ptt már felpörgött a "motor", a srác pedig végig korrigálta a mozdulatainkat, mert bizony itt minden egyes mozzanat számított.
Aztán ráhasaltunk a levegőre, fej fel, szem előre, kezek nyújtva. És tessék kérem, lebegünk.

azt nem mondom, hogy a közeljöbőben ugrunk, ő szerintem igen:)


Aki kipróbálná, az keresse a Skywardot a közösségi oldalon!

vígasztalások

Egyet mondok kettő lett belőle.
Két hétig csak nyaraltunk. Zuhogó esőben indultunk el, álmosan néztünk egymásra, hogy biztosan így szeretnénk tölteni a szabadságunkat? Ljubljanában is megálltunk gondolkodni, álltunk a folyó partján, a ciklámen színű esernyőbe kapaszkodva, a szerelemlakatok előtt. Ő nem szereti ezt a szerelemlakatosdit-mondja kérdés nélkül- semmi jó nem származik abból, ha valamit lelakatolunk, bezárunk. Így hát innen is lakattalanul megyünk el, mint pár héttel ezelőtt Pécsről..Kicsit bánom is, meg nem is. Évekkel ezelőtt rájöttem már, hogy az én barátom, mostmár férjem nem egy romantikus alkat.

Velence mellett táborozunk le egy kis faluban. A település közigazgatásilag még Velencéhez tartozik. Szép, tipikus olasz házakkal, kedves emberekkel.

Pár nap Velencében. Az egyik este kint ülünk a teraszon, vörös bort iszunk, csillog a szeme, mosolyog.  Beszélgetünk, túl sokat ittunk, nosztalgiázunk.

Másnapra mintha kicserélték volna. Andalogni akar a naplementében, szerelmes verseket akar írni nekem.

Egyik este vacsoránál szóba jön, hogy én már jártam erre, ő pedig a szívéhez kap, hogy neki ilyenkor itt fáj valami, nem tudja mi ez, hagyjam abba. Elmesélem neki, hogy ezt hívják féltékenységnek. Tipikus emberi tulajdonság, amit nem szabad túlzásba vinni. Ő meglepetten néz, soha nem érzett ilyet.. Ennek örömére iszunk mégy egy kis bort. A pincér rám kacsint, ő pedig morogni kezd.