Sok hely van még a világban, ahova szívesen eljutnék. Engem nem vonzzanak azok a nyaralások, ahol a tengerparton sütteti az ember a hasát, mert ott a legnagyobb élmény mindig a homokvár építés volt, és sajnos már nem vagyok gyerek (annyira) hogy ez kielégítsen.
Mostanában azonban nagyon vonzzanak a szellemvárosok.. mindig van benne valami megmagyarázhatatlan...
Oradour-sur-Glane (
Orador de Glana) francia
település
Haute-Vienne megyében, Limousin régióban. Neve összeforrt a II. világháború rémségeivel, és a náci barbárság szimbóluma lett.
Oradour helység már a római időkben is volt imahellyel, oltárral, ahol az utak mentén, gyakran útkereszteződések közelében eltemetett halottakért lehetett fohászkodni.
A II. világháború után épített jelenlegi kisváros távolabb helyezkedik el a régebbi falu romjaitól, ahol 1944
. június 10-én a Waffen-SS alegységei tömegmészárlást hajtottak végre.
A rémtett elkövetői a „Das Reich” SS páncéloshadosztály részét képező, 4. (Der Führer) páncélgránátos ezred 1. zászlóalj 3. századába tartoztak. Ennek az ezrednek állományából került ki Hitler személyi testőrsége.
1944. június 9-én – a normandiai partraszállást követő harmadik napon – a hadosztály Tulle városában állomásozott, ahol a francia ellenállás támadást hajtott végre a parancsnokság ellen. A partizánakciót követően 99 személyt akasztottak fel a városban, majd az SS előkészített egy vérengzést is a
maquisard-ok tevékenységi körzetébe tartozó egyik helységben. Oradour kívül esett ezen a körzeten, azonban a németek tévedése végzetes lett a község lakói számára.
1944. június 10-én a németek Oradour-sur-Glane-ba érkezése után a kisbíró végigjárta az utcákat, hogy felolvassa a parancsot, melynek értelmében kivétel nélkül mindenkinek, férfiaknak, nőknek és gyerekeknek, a személyazonosságukat igazoló okmányokkal együtt azonnal a vásártérre kell mennie.
A katonák házról házra haladva kinyittatták az ajtókat és – szavaiknak fegyvereikkel adva nyomatékot – kényszerítették még a betegeket is, hogy a gyülekezési helyre menjenek. Az SS fegyveresei kíséretében, egyesével vagy csoportosan a lakosság lassan összeterelődött a vásártéren. A németek nem elégedtek meg csupán a község lakosságának összegyűjtésével, a szomszédos tanyák lakosaiért is elmentek. A parasztoknak ott kellett hagyniuk földjeiket, közülük többeket megvertek.
A németek két csoportra osztották az egybegyűlteket: egyik oldalra küldték az asszonyokat és a gyerekeket, a másikra a férfiakat. A férfiakat öt különböző pajtába terelték, ahol legéppuskázták őket, majd a holttesteket rőzsével és szalmával borították be, melyet meggyújtottak. A néhány megmenekült tanú két dologra hívta fel a figyelmet: a katonák alacsonyan tüzeltek, elsősorban áldozataik lábára célozva, majd a tüzet a még élő emberekre gyújtották rá. Az egyik túlélő elmondása szerint többen még beszéltek, a kisebb sérüléseket szenvedettek közül páran el is tudtak bújni, a súlyosabb sebesültek azonban minden bizonnyal élve elégtek.
A nőket, elsősorban családos anyákat és iskoláskorú gyermekeiket, a község templomába zárták. A katonák a templom főhajójába, közel az oltárhoz elhelyeztek egy nagy ládát, melyből zsinórok lógtak ki. A zsinórokat meggyújtották, a tűz gyorsan elérte a ládát, amelyet erős robbanás vetett szét, és amelyből vastag, fojtó füst tört elő.
A menekülni próbálókra a katonák tüzet nyitottak, majd a földre rogyott testekre szalmát, rőzsét és székeket dobáltak és meggyújtották. Egyetlen nő élte túl a vérfürdőt:
Marguerite Rouffanche asszony, aki a végzetes napon elvesztette férjét, fiát, két lányát és a hét hónapos unokáját. Az ő tanúvallomásából lehet tudni, mi is történt valójában.
A szentélyen három ablak volt. A robbanás után Rouffanche asszony a középső, legnagyobbik felé sietett és a gyertyák meggyújtására használt létra segítségével sikerült felkapaszkodnia. Mivel az üvegablak kitört, sikerült kipréselnie magát a nyíláson, s három méter magasból a templom tövébe esett. Megsérült, de még át tudott kúszni a szomszédos kertbe, ahol a borsósorok között bújt meg – csak másnap 17 óra körül találtak rá.
Az SS katonák ismét végigjárták a település házait és azokat, akik az első körben kimaradtak – főleg a magatehetetlen időseket és fekvő betegeket – agyonlőtték, majd az épületeket felgyújtották. Ezért volt az, hogy a vérengzés után segítségül érkező csoportok a különféle lakóépületekben idősek elégett tetemeit találták.
Az ellenállás egyik harcosa, aki a mészárlást követő napokban kereste fel Oradourt, elmondta, hogy a helyi pék kemencéjéből öt elszenesedett holtestet emeltek ki: a péket, a feleségét és három gyermeküket.
Később, az egyik farm kútjában több holttestet találtak. A tetemek annyira bomlásnak indultak, hogy nem lehetett kiemelni és azonosítani őket, ezért a tetemeket otthagyták. Így ma már azt sem lehet tudni, hogy lelőtték-e őket vagy élve kerültek-e a kútba, mint azt egyesek tudni vélik.
Összességében 642 embert – 190 férfit, 245 nőt és 207 gyermeket – mészároltak le ezen a napon, amikor a közöny és a barbárság a tetőfokára hágott. Csupán hat ember – öt férfi és egy nő – élte túl a vérengzést. Az oradouri mészárlás tehát részét képezte e terroristaellenes átfogó politikának, amelyet azért hirdettek meg, hogy megtörjék a francia ellenállás segítőit, és a félelem elhintésével érjék el a lakosság együttműködését. Ez a kegyetlen logika található meg egy sor ismertté vált tömegmészárlás hátterében: Oradour mellett a francia
Ascq, a
szovjet (ma ukrán)
Kortelisy, a
cseh Lidice, a
szerb Kragujevac, illetve az
olasz Sant'Anna di Stazzema és
Marzabotto falvakban.
a vége:
A túlélők és őket támogatók nyolc éven át követelték, hogy a bűnösök nyerjék el büntetésüket, és az áldozatokért álljanak bosszút. Az oradouri mészárlásban részt vett 207 SS katona közül végül is 21 főt tudtak bíróság elé állítani. Perük 1953 januárjában kezdődött meg a bordeaux-i katonai bíróságon. A bírák 1953. február 12-én hirdettek ítéletet:
- a legmagasabb rendfokozatú német katonát halálra ítélték,
- egy német katonát, aki bizonyítani tudta, hogy június 10-én nem volt Oradourban, szabadlábra helyezték,
- négy másik németet tíz és tizenkét év közötti kényszermunkára ítéltek,
- a csoport egyik elzászi származású katonáját halálbüntetéssel sújtották,
- kilenc másik elzászit öt és nyolc év közötti kényszermunkára ítéltek,
- négy elzászi pedig öt és nyolc év közötti börtönben letöltendő szabadságvesztést kapott.
Elzász lakossága felháborodott a „
malgré-nous”-kra (az SS-be kényszersorozottakra) kiszabott ítéleteken, különösen a halálbüntetésen, mivel szerintük ezek a katonák kénytelenek voltak végrehajtani német feletteseik parancsait. A halálos ítéleteket végül nem hajtották végre, hanem életfogytig tartó szabadságvesztésre módosították.
Egész este azon merengtem, hogy milyen jó lenne összepakolni, és elmenni messzire. ahol senki sem ismer, ahol új esélyt kapnék arra, hogy boldog legyek, hogy mindenki megismerje azt ami én vagyok. hogy senki aki ismer ne tudja, hogy nekem még mindig fáj a végkimenet.. mégha nem is érzem úgy, de egyedül vagyok...
Pedig van egy kutyám is. És miért? mert mindenki úton útfélen azzal vígasztal, miközben pont eszembe sem jut, teszem hozzá, hogy "és? van már valaki? mi a helyzet a pasikkal? hogy birod az egyedüllétet? mi van vele? beszéltek? de a legeslegjobb mégiscsak az, amikor azt mondják"ne bánkódj, lesz jobb, örülj, hogy most hagyott el, és nem amikor már gyereketek van, hidd el, így könnyebb, egy ilyen embertől jobb is ha megszabadulsz.....
