mainap

úgy döntöttem, önuralmat gyakorlok, nem idegesít fel semmi, és senki. Erre csörög a telefonom, és a legkedvesebb kolleganőm közli, hogy januártól már nem fog velünk dolgozni.
Aztán kiderült, hogy más se, és még ennél többet kerestek meg más rádiók, hogy ott dolgozzanak. Én nyilván terhesen nem kellek senkinek. Drága kolléganőm biztosított arról, hogy bárkit megkereshetek 2 év múlva, mert szerettek velem dolgozni, de azért semmi nem a régi és nem is lesz úgy látom.
 Úgyhogy most fél órás pityergés után összeszedem magam és megpróbálom a jót látni.

Kezdjük azzal, hogy úgy néz ki, holnap teljesen kész a lakás.
Ma lasagnet főztem, és mindenkinek nagyon izlett.
Közben dolgoztam is, és majdnem mindent elintéztem a karácsonnyal kapcsolatban.

Úgy döntöttünk Edivel, Zazietesóval, hogy a bejglit idén nem hagyjuk, hogy a mama csinálja, mert utána két nap neki, hogy összeszedje magát, mi meg annyira nem is szeretjük, így rendelni fogunk. Kiosztottuk egymás között a feladatokat, kinek mivel kell elkészülnie 24-ig.

Káosz persze ez is, de mostmár borura derü.


ps. most írt a főnökség, hogy jövő héten állományülést tartanak, mindenki legyen jelen. mi jöhet még?:)

életek vagy valami hasonló

elrohantunk megvenni egy ajándékot, mielőtt ideér, akinek szántuk. Amig Zazie fizetett, én leültem egy padra a plázában. A mögöttem lévő ülésen 4 barátnő beszélgetett arról, hogy ki mi alapján választ magának pasit. Nem tudom miért döbbentem meg, azért, mert hihetetlenül egyszerűen látják a világot, vagy mert így látják?
Az egyik ugyanis közölte, hogy ő mindig azokra a pasikra bukik, akinek van gyereke. Már az előzőt is így szólította le, a kisfiával sétált. Mert az ilyen férfiak hálásak minden figyelemért, mert a felségük / barátnőjük figyelme megoszlik a gyerek és köztük, és ezért ők is rendkívül hálásak és figyelmesek vele. Ugyanakkor az a férfi, akinek van gyereke, nem akar házasodni, nem akar összeköltözni, így valójában a szabadságuk is megmarad.. WTF?

Ekkor ért oda Zazie, aki megpróbált felsegíteni, mert ma valamiért nagyon nehezen viseltem, ahogy húzódik a hasfalam, a lányok meg néztek minket, én meg próbáltam nem terhesnek tűnni, mert láttam, hogyan méregetik az én férjemet, aki épp velem volt gyengéd és figyelmes...



Délután pedig tesóm hívta fel a figyelmet arra, hogy az a rokon, akinek májusban volt az esküvője, a feleségével a facebook szerint már nincsenek kapcsolatban. A durva az, hogy ezen nem lepődtünk volna meg, mert egyértelmű volt, ennek valamikor vége lesz, de hogy ilyen gyorsan, ennyire hamar???


Végül pedig anyukámmal beszéltem telefonon, aki nem tudja feldolgozni, hogy 1 éve elváltak, és még mindig abban a korszakban van, amikor mindent és mindenkit vádol. Nem tudja elfogadni, hogy ez már nem változik meg. Próbáltam életet lehelni belé, de amikor elkezdte mondani, hogy mndenkinek az lenne a jó, ha ő meghalna, na az nagyon rosszul esett. Ő a saját anyukáját fiatalon veszítette el, 24 éves volt akkor. Ezzel példálózott, hogy ő is túlélte anya nélkül. Talán a depressziója miatt nem akar emlékezni rá, hogy nagyon megszenvedte, és a mai napig könnyebb lenne neki, ha itt lenne az anyukája. Elkezdtem vele veszekedni, hogy mondhat ilyet? mi az, hogy nincs oka élni? Kinek van joga eldönteni, hogy neki megéri élni vagy éppen nem? Az eszébe se jut, hogy ez a gyerekeinek mennyire rosszul esik. A gondolatától is szarul vagyok. És nem tudom, hogy rázzam fel?