Kicsit megijedtem. Igen. Csendben ültem a héven és azon golndolkodtam, hogy bizony én már menthetetlenül felnőttem.. vagy fölnőttem.. nm mindegy..
Szóval kezdek olyan viselkedést produkálni néha, hogy attól még anyám is hátast dobna, mennyire komoly felnőtt lett belőlem.. Mert amikor.. és itt meg eszembe jutott, hogy "te jó ég! nosztalgiázom.. én." és ha már tudok nosztalgiázni, akkor leéltem annyi évet, hogy ezt megtehessem, ebből adódik a tény, : öreg vagy bazeg...
De mindennek még nincs vége.. Régen felszabadult, laza és nyugodt voltam.. Ma már csak akkor vagyok nyugodt, ha lazán veszem a dolgokat és felszabadultan tudomásul veszem, hogy nekem márpedig ha esik ha szakad, azt MEG kell csinálnom.. kell.. és nem a leckét, hogy ro...na meg..
Aztán az is eszembe jutott, amikor T-vel rohangásztunk a stadionok előtt, hogy jegy nélkül bemehessünk.. minden létező falat átmásztunk, és úgy dobtak ki minket, hogy úgy röhögtünk, mint akik 2 napja csak isznak..
Vagy amikor M-el elindultunk a kockásfülű nyúl hadművelet véghezvitelére. Ketten álltunk a Bosnyák téren, ahol nem csak felülről, de oldalról és alulról is esett ránk az eső, a víz, a pocsolya, mert ezek nem tudják, hogy van ám gravitáció elmélete..
Most meg olyan vagyok, mint egy megtört öregasszony. Figyelek, nyugodtan ülök, válaszolok ( vagy nem) ha szólítanak, majd amikor azt érzem elég, sóhajtva felállok, nyújtozok egyet, miközben sápítozom, és miközben elhagyom az épületet, minden szembejövőtől megkérdezem, "mikor halunk már meg?"
Valaki csapjon pofán egy jó nagy büdös hallal...
ik...
