A munkahely udvarán van egy cica. Ez annyiban nem újdonság, hogy mindig vannak ott kóbor, gazdátlan macskák, amiket egy darabig etetünk, aztán Evlin, a nagy állatvédőnk befogja őket, megszelídíti, majd gazdához adja. Volt egy srác, sokáig ő etette a kiscicákat, de ugye ő felmondott.

Ez a cica annyiban más az előzőeknél, hogy nem tűnik tipikus kóbor macskának. Gyönyörű, kicsit acélkék színe van, majdnem olyan mint a wischkas reklámban. Viszont rettenetesen vékony. Kicsike még. A büfé előtt tisztes távolságban leül, és néz. Nézi az embereket, akik fehér műanyag letakart tányérban viszik el a hatalmas adag ételeket. Ami neki marad, az a még pár pillanatig érezhető átsült hús illata. Rettenetesen bizalmatlan. Az éhség viszont vakmerővé tesz, így mindig egy kicsit közelebb ül. Annyira megsajnáltam, hogy kikértem neki egy nagy adag rántott húst és kicsit távolabb menve lepottyantottam neki a fűbe. Már ott is volt, felkapta, és tova szaladt. Annyira édes volt, annyira aranyos, apró és rettenetesen sovány.

Egyik munkatársammal rögtön felosztottuk, hogy mikor ki fogja etetni. Holnap megkeresem Evlint, és megpróbálkozunk a befogásával is.