És akkor kapok egy ilyen üzenetet a barátnőmtől:

:) mindig tudott hízelegni

betegség

Barátnőmnek most két éves a kisfia. Az összes eddigi gyermekruhát, amit ez idő alatt felhalmoztak, odaadta nekünk. Karácsony után mentünk el, és pakoltuk tele vele az autót. Zazie kicsit meg is lepődött, hogy egy gyereknek ennyi ruha kell..

Barátnőm előtte felhívott, hogy a gyermek épp nagyon taknyos, torokfájás meg megfázás. és hogyha én paramami lettem az elmúlt 2 hónapban, és félek, hogy elkapom, akkor toljuk a találkát.
Mondtam neki, nem toljuk, maximum nem ölelgetem.

Én nem is, ölelgetett ő.

Ennek egyenes ági következménye lett, hogy törvényszerűen 31-én hajnalban olyan torokfájásra ébredtem, mintha egy traktor hatalmas kerekei próbáltak volna kiszabadulni. Elég korán fel is keltem, és a lassan világosodó horizontot figyeltem, már egy pohár forró mézes teával a kezemben.


Mivel mostmár semmilyen gyógyszert nem szedhetek, ezért kicsit elszontyolódtam, hogy akkor ez jó sokáig fog tartani, de van egy módszerem, ami eddig mindig bevált, és 2 nap alatt lecsengett a dolog.
Ez nevezetesen egy hatalmas kendő a nyak köré, még éjszakára is, és sok-sok mézes tea.

Így én teljesen meggyógyultam, de most Zazie szenved kutyául, és már a családban is mindenkinek fáj a torka, kivéve annak, aki megfogadta a tanácsomat:) Zazie nem..

A meglepetésbuli is egész jól sikerült, hogyha nem csak azok jönnek el, akik a baráti társaságunkból némiképp kilógnak valahogyan. Az ötletgazda, a segítő, és az, aki aktívan részt vett benne, nos ők egyszerűen nem értek rá. Az utolsó pillanatban jöt közbe valami. Mondjuk a férje születésnapja:D

És mivel a tortát én vittem, meg nagyon kedvelem az ünnepeltet is, ezért mennem kellett. És hát nem mondhattam azt nekik, hogy "srácok most mennem kell, mert egyszerűen tudnom kell ki A. " így a holnapi teendőimre hivatkozva léptem le, és most induljon a kikapcs maraton..

Élethosszig barátok

Épp a Déli pályaudvar mellett vezetett el az utam, és eszembe jutott, hogy Kócos barátomnak valamikor itt volt albérlete. Kócost felsőoktatási tanulmányaink közös egymásbafonódásának apropójaként ismertem meg, és meglepően hamar és mély barátság szövődött közöttünk. Hosszú ébenfekete haja volt, amit hátul mindig varkocsba kötött, fekete bördzsekije alá a favágó kockás inge félig kigombolt állapotban sem rejtette el a fehér polóját. Többnyire, ha találkoztunk, mindig csak percek kérdése volt, hogy a kezében megjelenjen egy korsó Soproni. És mivel egy csoportba jártunk, sokszot találkozunk. Úgy naponta. Hamar hozzánk szegődött egy másik srác, Sármi, aki ha bármerre mentünk, a lányok úgy forogtak utána, hogy belé roppant a nyakuk. Sármi ennek ellenére, vagy épp pont ezért bizonytalan volt magával szemben. Általában mindig azt hallgattuk, hogy ő mennyire szerelmes, majd két napra rá már szakítottak, és rettenetes haláltusát mutatott be. Fura csapat voltunk mi hárman, a vágó, az operatőr és a szerkesztő-riporter. Csak a gyakorlati óráinkon voltunk külön, az meg szerencsére havi egymást követő két nap volt, de akkor is a kocsmában kötöttünk ki. És mivel az egész hátsó sort mi foglaltuk el - volt pár jövevény ivócimbora - elég feltűnő volt, ha nem mentünk be órára.Természetesen Kócos kezdeményezésére.

Természetes volt, hogy ha bármelyiknek valódi szerelmi bánata volt, az én vállamon síra ki magát. Ennél fogva nem költöztünk egymástól túlzottan messze.

Amikor Londonban éltem, Sármi ott is meglátogatott, és Kócosra számíthattam akkor is, amikor épp az erejére volt szükségem.

Hogy különben mikor találkoztam velük utoljára, az most nagy kérdés, de az biztos, hogy az esküvőm előtt felhívtam őket telefonon. Kócost előbb.

-mennyiért vállalnál el egy esküvői fotózást?

-a te esküvőd? - röhög, tudja jól, hogy sosem volt álmom a házasság.

-igen..

-jó most komolyan!

-tényleg.

Szóval totláisan azon kaptam magam, hogy nosztalgiázom. A bolt közepén érett meg a gondolat, hogy épp itt az ideje annak, hogy összefussunk. Hívom Kócost.

- na mi van? megvan még a férjed?

-mire irányul a kérdés? elhantoltam-e vagy elhagytam-e?

-nem. Ő elhagyott-e?!

Pénteken aztán beültünk az Ördögkatlanba. Kócosnak már nincs ami kócos legyen, és habár az ing és a dzseki hasonló mint évekkel ezelőtt, már nem úgy áll rajta. Láthatóan megöregedett. Az évek alatt elfogyasztott töménytelen bulizással együttjáró alkoholbevitel megviselte a szervezetét is, májproblémákkal küzd. Nem iszok, mondja, csak sört. Az meg nem árt. Felőlem.

Viszont búvárkodik, épp most akar szintet lépni. Vannak tervei a jövőben, de egy biztos, nem akar örökké híradózni. Ő filmkészítésnél akar operatőrködni.  4 országba adta le a jelentkezését különböző egyetemekre, nem baj, ha nem beszél csak angolul és németül, meg fog tanulni. Én pedig hiszek neki, mert mindig így jutott előrébb. Hihetetlen agya van. Van barátnője, de nem akar házasodni. Még nem.

Sármi mint mindig, késve érkezik.  Megdöbbenek. Talán az évek az ő arcán hagyták a legnagyobb nyomot. Közben rájövök, 4 éve nem láttam. Már nem sármos, már nem fordulnak meg utána a nők. Nem is kell, mondja, hiszen pár hét és itt az esküvője. De bizonytalan. Arról kérdez, hogy én hogyan éltem meg az esküvő elötti és utáni napokat. Biztos voltam-e magamban? és Zazieban? ez egy nagy döntés, ismételgeti.

Ülünk ott hárman, mint annak idején, a kis furcsa csapatunk. A kemény, a lelkinyugodt sármos, és mellettük a törékeny kiscsaj. Mesélnek, nevetnek és megállapítják, hogy bizony mennyire érdekes, bárkivel találkoznak évek múlva, az mind ugyanott tart, nekik meg terveik vannak és a miújság felszólításra azonnal tudják darálni azokat az eseményeket, amik mostanában történnek velük. Velünk. De hiába, már mi sem vagyunk a régiek, a hajnalig tartó kocsmázást már nem tudjuk abszolválni, nem azért, mert várnak mindannyiunkra, hanem mert bizony nem is bírjuk..

Egy dolog maradt a régi, és ezt látom akkor, amikor Sármi átölel, elmosolyodik és "folyt köv."et all in-ol és ezt látom Kócos szemében, aki erősen megszorít és szinte könyörgőn néz, hogy legyen legközelebb. Látom a szemükben azt, amit én is érzek akkor, amikor rájuk nézek. Akármeddig nem találkozunk,  Ők az én igaz barátaim.

Amikor ellátogatok a barátnőmhöz, hogy babázhassak kicsit:) gyönyörű babája van. És úgy tud mosolyogni. 5 hónapos, és ha udvarlok neki akkor elpirul, a szája elé teszi a kezét és elbújik.

Ültünk a szobában a nagy ágyon négyen. Már jó későre járt, de szerencsére kimenőm volt. Elhasaltam az ágyon, jobb kezemmel alátámasztottam a fejemet, a ballal pedig a poharamat egyensúlyoztam a nem létező sarkán. A háziasszony , az ágy tulajdonosa hátradobta magát, félig ülő helyzetben, keresztbe tett lábakkal. Ezen feküdt a másik magzatpózban, épp annyi helyet hagyva, hogy a negyedik fejét lelógatva épp azt magyarázta neki mennyire rossz.






























De én azért szeretem az ilyen estéket.. <3