Hirtelen felindulásból elkövetett egyetemi jelentkezést követően visszaültem az iskolapadba.
Nagyjából senki nem érti, miért?
Ahhoz már hozzá vannak szokva, hogy két évente beiratkozom valami képzésre, amit elvégzek egy év alatt, a vizsgák közben megfogadom, hogy ez volt az utolsó, majd egy év kihagyás után újrabootol az agyam és ezt az ígéretemet jótékonyan elfelejti.
Idén életközepi válságba kerültem -azt hiszem így hívják- mert tényleg nem akartam semmit, csak a kerttel és növényekkel foglalkozni.
Sok volt a munka, sok volt a feladat, sok az óvodás szülők közti dráma, a sulis szülők közti feszültség, nagyjából azt éreztem, olyan vagyok, mint egy kiégett biztosíték.
Overstimulated.
Persze Zének már egy éve mondogatom, hogy kertész tanfolyam lesz a következő, de valahogy sosem volt bennem igazi szándék, hiszen ez nagyban más irány, mint a szakmám.
És akkor aznap, augusztusban a forró aszfalton átgurulva, a folytogató levegőt beszívva tekertem le az ablakot, miközben a rádióban egy kedves női hang olvasta fel a híreket.
Emlékszem, épp azon elmélkedtem, milyen jó, hogy nincs forgalom, bezzeg pár hét múlva.
Ma éjfélig lehet jelentkezni az egyetemi pótfelvételire
Ránéztem az órára, késő délután volt, télen ilyenkor már egy órája sötét van.
Otthon enni adok a srácoknak, fogat mosnak, még élik a világos 20.00-i időt, de késő van, menjetek lefeküdni, igen olvasok. Miből olvassak?
Frakk és a foci.
Mire befejezem, kidőltek. Kimászom az ágy szélére, még mindig meleg van. Ránézek az órára, 9 elmúlt.
Ekkor hasít belém a felismerés, éjfélig még van idő.
Leülök a gép elé szitkozódni. Nagyjából leegyszerűsítették a felvi-t, mégis bénázom benne. Majd megjelenik a képernyőn, köszönjük jelentkezését.
Aztán emlékszem augusztus 27-ére is.
Azért, mert aznap reggel belém rohant egy BMW. Egész nap magasságokba emelkedtem, hogy nagyobb mélységekbe bukjak alá.
Beszéltem a biztosítókkal, intéztem minden más dolgot és amikor este 9-kor a konyhában állva felolvastam az smst-t,
":) gratulálunk a sikeres pótfelvételidhez"
azt hittem valaki viccel velem.
Ezzel az értetlen arccal, kezemben a telefonnal talált meg a munkából hazaérkező Zé.
És akkor eljutottunk a mai naphoz. Az első ZH-kra való készülődés és a vizsgákra tartogatott, de erősen dagadó drukkok tengerében.
Nagyjából senki nem érti, miért jelentkeztem természetvédelmi mérnöknek, én viszont annyira élvezem, hogy egész biztosan nem hagyom abba.
Nem tudjátok kedvem szegni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése