Csütörtökön elmentem úszni. Szerencsém volt, a nénik addigra leúszták a hosszokat, csak pár fiatalabb lézengett a medencébe. Beereszkedtem a szokott sávomba, s élvezve a szabadságot, szép lassan saját tempóban elkezdtem úszni. 10 perc után vettem észre, hogy a mellettem lévő sávban egy srác úgy úszik, hogy fröcsköl. Gyorsúszást szeretett volna produkálni, de valamiért mindig akkora tenyerest adott a víznek, hogy az hatalmas cseppekben koppant a fejemen, a számban vagy előttem.
persze tudom, nekem semmi sem jó.
Aztán amikor tudtam végre koncentrálni, arra lettem figyelmes, hogy lenyúlok és nem érzem a hasam. Mármint úgy értem, éreztem, de nem volt akkora dudor, mint amit megszoktam. Ettől úgy megrémültem, hogy kimásztam a vízből és a medence szélén állva kémleltem vissza; tejóég, elhagytam a gyereket!!
Ez most így hülyén hangzik, de tényleg elhittem, hogy én vagyok a százezerből az az egy, akiből észrevétlen csusszan ki az utódja, és még észre sem veszi, a baba meg biztos ott lebeg a vízben. Természetesen aztán megmozdult, én pedig megnyugodtam.
Annyira jól érezte magát, hogy úgy feküdt be a medencémbe, hogy a hasam szinte eltűnt. Én pedig szépen bepánikoltam. A védőnő szerint terhesség alatt ez állandó tünet, és sose tudhatom, mi hozza ezt ki belőlem.
mint pl egyik éjszaka, amikor kiszaladtam wcre, de útban volt az ágy támlája, amibe teljes hassal rohantam bele, és akkor ott ráztam Zaziet,hogy biztos kiszúrtam a gyerek szemét, vagy eltörtem a karját, mert nekem annyira fájt ez a találkozás, hogy szabályosan a pánik jelei mutatkoztak rajtam.
Ráadásul mindkét eset után olyan lúzer idiótának éreztem magam, holott azt hittem, én ennél azért okosabb vagyok.
A mindennapi készülődések kiakasztanak. Alapból az lelkitörést okoz, hogy találjak olyan ruhát, amiben jól érzem magam és nem leggings és nem hosszú ing.
És mivel mostanában sűrűn sétálunk a nagyvaddal, ezrét össze kell szednem magam, mert mint tudjuk, a leggings nem nadrág.
Meg is találtam az egyik nem kismama, de nagyobb farmeremet, amit ugyan be tudtam gombolni meg cipzározni, bár kényelmetlen volt, a legrosszabb az a felismerés volt, hogy a combjaim és a bokám is kicsit meghúsosodott. Hát igen, így a végén kicsit elkezdtem vizesedni. Aztán mindezt tetézve nem tudtam felvenni a cipőmet, és míg ezzel szenvedtem, eszembe jutott egy kolléganőm mondata, aki nyáron szülte meg második gyermekét , hogy szerinte a nyár a legjobb időszak arra,hogy terhes legyen,mert olyankor elég belecsusszannia egy papucsba és már menetkész is.. észben tartom.
Különben az öltözködés elég jól sikerült, mert aznap többen dudáltak rám, és fütyültek utánam munkások, aztán megfordultam és ők jól meglepődtek. Ebből két következtetést vontam le; az egyik, hogy a seggem bár nem jó, de elfogadható, vagy/ és tavasz van..
Ma megpróbáltam kifesteni a lábkörmöm. Én, akinek arra sem volt türelme, hogy a kezemen befessem. Ment az mindenfele, Gigi pedig megsajnálva a szerencsétlenkedésemért kifestette. Na ezek után döntöttem úgy, hogy a lábkörmeimet is kifestem.. Zazie távolról nézte a műveletet, majd úgy 10 perc után megkérdezte, hogy biztos ezt akarom ?? mondtam neki, hogy legfeljebb ő fogja kifesteni. Nem örült. Pedig szintén sokat tapasztalt barátnőm azt is megosztotta velem, hogy az ő férje a harisnya és zokni felvételében is segédkezett. Az intim dolgok rendbetételét már ne is említsük. Szóval azt hiszem, Zazienak egy büdös szava sem lehet...
