Az egyik kollégám nem kedvel. Nagyon nem. Nő. Nyilván ezen az sem segit, hogy annak idején  (ő szerinte) elhalásztam előle A pasit, a férfit, az ő nagybetűs Ő-jét, aki azóta az én férjem. Pedig én ezt már akkor tudtam meg, amikor rég menyasszony voltam.


Mindent megpróbál annak érdekében, hogy felülkerekedjen rajtam, igyekszik divatosan öltözködni, de sosem találja el a koncepciót. Igyekszik laza, vagány és nőies lenni, de mindenben érződik az erőlködés. Bárhol vagyunk kirendelve együtt, megpróbál udvaroltatni magának. Én nem, férjnél vagyok, meg mondjuk sosem voltam túl hivalkodó. De valamiért nem a harsányt veszik észre, hanem engem. Nem mondom, hogy ez jó! De tény, hogy amikor ő mindent bevet, hogy megmutassa nekem, hogy ő igenis egy kívánatos nő, valahogy ez mindig visszafelé sül el.
Tegnap is majdnem rácsaptam az ajtót egy vendégre, mondom is neki, hogy bocsánat, nem akartam a sarokba szorítani.
-hát mondjuk nem bánnám ha a sarokba szorítanál.

Vagy amikor utánam kiabál a srác, aki előtt háromszor billegett végig a lány, hogy vegye már észre, hogy
-bocs, a telefonszámod megadnád?

na és akkor minden alkalommal ott áll és hallja.
Kicsit ilyenkor gonosz vagyok és örülök, mert sokat bántott ok nélkül (mert elvettem a nagyőjét) de ugyanakkor sajnálom is..

meg amikor ugyanoda megy nyaralni ahol mi voltunk, meg ugyanoda megy étterembe, meg ugyanazt csinálja mint mi. Pedig mi aztán végképp nem a fb-on éljük az életünket..