Hümmögni kezdtem, mert oly régen volt mindez, és már nem is lényeges. De kötötte az eget a földhöz, az ebet a karóhoz.
ÉS én nem tudtam neki hogyan elmagyarázni, hogy én se igazán értettem, de amikor azon a napon vasárnap a szemembe mondta, hogy költözzek el, már ne is aludjak ott, és én könnyek közt értetlenül pakoltam a táskámba, mert hova menjek vasárnap este 10kor? közben ő nyugodtan, feltett lábbal ült a kanapén, felém se fordította az arcát, épp valami filmet nézett.
Sírva róttam a köröket az Oktogon és a Nyugati között, sajnáltam magam, sajnáltam az egész helyzetet, fájt, minden magyarázat nélkül hidegen dobott ki abból a lakásból, amit együtt újítottunk fel, benne volt nem csak az én, de a családom szeretete is. Nem, nem a lakást sajnáltam. Közben végig a kezemben volt a telefon, kit hívjak, hogy magyarázzam meg, miként mondjam el, miért kell nekem 11kor beállítanom valakihez, kvártéjért? Elgondolkodtam azon is, hogy valami híd alatt megalszom, de hát másnap munka, azt nem lehet. Felhívtam őt.Azóta is bánom. Nem könyörögtem direktbe, de mégis ! egy megtört , síró mindentmegtennék hang minden, de leginkább könyörgő. Hidegen válaszolt, mintha épp valami biztosítást adnék el neki. Megkérdeztem, van veled valaki? azt felelte: nem. majd letette a telefont. Nem érdekelte, hogy nagyjából nincs hova mennem. Oldjam meg. 12 múlt 2 perccel. Már nem húzhattam tovább, az első név a telefonomban a volt főnökasszonyom volt, akivel szerencsére jóban voltunk. Nála aludtam meg aznap éjszaka.
Másnap munka előtt felrohantam a "voltlakásunkba" ő még aludt. Az asztalon két pohár volt, és egy borosüveg. Az egyiken rúzsfolt. Összeszedtem pár ruhámat, odaültem mellé, kérdeztem, biztosan? mondta - jó rendben, próbáluk meg megint. Kérdeztem, ki volt itt? -a húgom, mondta, de én tudtam, hogy ő biztosan nem, mert nem használ rúzst. Elmentem dolgozni, a nap folyamán 2X hívott, hogy hogy vagyok, minden rendben van-e? Mire délután 5-re hazaértem, megkérdezte: mikor költözöl el ? ott fogtam fel, ott roskadt össze bennem és ott halt meg a hitem. Nem könyörögtem többet, nem vártam semmit. Összesezdtem azt a pár dolgot, amivel elvagyok 1 hétig, legalább addig, amíg ki nem pakolom a dolgaimat a lakásból, és elindultam ahhoz az ismerős lányhoz, aki reggel felhívott, hogy hallotta, szakítottunk, és nyugodtan mehetek hozzá lakni.
Aznap este ültünk egymással szemben Jólelkű barátnőm és én, és megkérdezte ő is, miért szakítottunk?
mondtam neki, hogy nem tudom, de szerintem az oka egy Bernadett nevű lány.
hogy honnan tudtam? onnan, hogy az a lány többször hívta őt amíg együtt voltunk, és mindig a munkatársának mutatta be. Az is volt, majd a barátnője lett.
Most már nem bánom az egészet. Visszagondolni nehéz. Mert nem érdemeltem ezt. Elmondhatta volna, hogy ne haragudj, beleszerettem valakibe, lehetett volna annyi gerince. Nem, ő önmagát védte, és úgy bánt el velem, hogy ilyet az ellenségemnek se kívánnék. És ezt még mindig nem tudom neki megbocsájtani. A férjemet viszont köszönöm neki.
